Kedden megint fura pókkal találkoztam. Autók által nemigen használt földúton az út bal szélén, a kisebb sárt követve bicikliztem. Egyszer csak hirtelen megjelent agresszívan csengetve egy pacák, én lementem a fűre, de ott is utánam jött, majdnem elestünk. Nem értettem ponstosan mit kiabált felém, de a baja az volt, hogy mindenképp jobbról akart kerülni, ha az útról lehúzódom, az nem elég.
  Mivel labdarúgó válogatottunk Stockholmban vendégeskedett, kötelességünknek tartottuk, hogy szurkoljunk nekik. Zászlót a magyar házból szereztünk, itt megtudtuk, mindenféle érdekes programok vannak (varrás, nyelvtanulás, gyermekműsorok) ingyen, közösségépítési céllal. Svédországban egyébként 32 000 (!) magyar él, ebből 5 ezer Stockholmban.
   Az állítólagos lepukkant stadion jobb volt bármelyik otthoninál, mivel a lelátó körben fedett volt. Jól játszottak a fiúk, a nagyszámú magyar közösség folyamatoan szurkolt., sajnos azonban 2:1-re kikaptunk. Egy hónappal, de kislányom volt a legfiatalabb szurkoló. Többségében kint dolgozó magyarok voltak. Tanúja lehettem egy kisfiú magyarságvesztésének: hiába a magyar szülők, ő itt járt oviba, iskolába, ő már a svédeknek szurkolt. Ezt halkan mondta nekem, gondolom a szülei nem örültek neki.
   Hétvégére megint el kellett utaznom, „IT weekend“-nevű, sok sok tréninggel és némi csapatépítéssel fűszerezett képzésre, vidékre, mucsa-röcsögére. A képzés a helyi művelődési házban volt, (=könyvtár+óvoda+közösségi ház egyben). Így a szünetben kerülgettük az édesebbnél édesebb, a könyvespolcok között totyogó apróságokat. A városban a helyi vaskohó miatt enyhe koksz illat terjengett.
   Csapatépítésként egyik nap szokásos erdei ügyességi/kommunikációs játékot követően fociztunk egyet. Egy idő után odajött 4-5 cingár kislány, játszanának ellenünk. Rendesek voltunk, engedtük, és nagyon meglepődtünk, ugyanis kiválóan játszottak, csak +30-40 kilónknak és +15-20 évünknek köszönhettük, hogy nem kaptunk ki. Mire ezek felnőnek, már a svéd női válogatott ellen sem lesz esélye a magyar férfi válogatottnak. Ezután megismerkedhettem a hagyományos, tengerparton lévő, fatüzeléses szaunával. Itt a kályha a villanykályhánál jóval nagyobb meleget termel, amikor vízzel leöntik, a forró gőz leégeti az ember fülét és orrát. Miután már-már megfőttünk, belevetettük magunkat a kb. 12 fokos tengerbe, ez élesebb, mint a levegővel teli hó. Aki ilyenen edz, sosem betegszik meg.
   Vasárnap aztán megtudtam, milyen az, amikor 10 évig nem fut az ember, majd 1 órát intenzíven focizik. A terminátor hozzám képest gördülékenyen, lágyan jár.