Beszámolók a nagyvilágból

Hogy történt, hogy nem, az afrikai partnerek egyike olyan nagy cégnek adta el a szoftverünket, hogy segítséget is kellett kérnie a központból. Én lettem a segítség.
Nem vagyok túlzottan az ilyen utakhoz szokva, így eszembe sem jutott, talán oltás is kellene. Végül feleségem és édesanyám unszolására utána néztem, és kiderült: oltás és (mellékhatásként depressziót, szorongást, öngyilkosságot okozó) malária tabletták nélkül be sem engednek Kenyába.
Igyekeztem nem túlzott várakozásokkal érkezni, de a semmit is elképesztően alulmúlta az első pár nap. Mivel én nem természeti szépségeket látogatni jöttem, hanem dolgozni, így igen erősen megtapasztaltam fekete-Afrika reménytelenségét. A lemaradás évezredekben mérhető. A következő bekezdés az első napokban íródott, akkor tényleg így éreztem.
A 12 km-es utat az iroda és a szálloda között 90-120 perc alatt lehetett megtenni naponta. Minden kereszteződés körforgalom, ami ez elvi folyamatos lassú haladás helyett ki tud hangosabban tülkölni és a másik elé befurakodni gyakorlat miatt 10-15 perces egyhelyben állásokat jelentett. Volt egy balesetünk is, belénk szaladtak. Mivel a korrupció miatt (biztosító, rendőr megkenése) nem lehet használni a biztosítást, így a helyszínen meg kellett egyezni a “bűnössel” az anyagiakon. Nézegettem a teherautókat, olyat, amely kerékcsavarjain az összes anya meglenne, nem találtam, általában 50-60%-ban voltak meg, kiesni pont nem találtam egy kereket sem. Mivel szemétszállítás nincs, az út mellett kupacokban gyűjtik a szemetet, majd meggyújtják. Így a dugóban ülve egy-egy tűz mellett negyedóráig lehetett a PVC égésekor szabaduló sósavgázt vígan belélegezni. Hihetetlen, de óriási számban kézzel húzzák a sokszáz(!) kilóval megrakott kézikocsikat, talán tízezer évvel a szamár megszelidítése után, Kelet-Afrika legfejlettebb országában...
Miután hálózatot kellett kiépíteni két raktár közt, azon gondolkodtak, jó lesz-e, ha vesznek egy drága routert és drótnélküli hálózatot hoznak létre. Mikor kérdeztem, az adathalászoktól félnek-e, nevettek, és mondták: a gond az, hogy a tetőkön sok telekomos cég dolgozik, így a routert nagy valószínűséggel hamar ellopnánk. A mi otthoni kábellopóink kisstílűek, itt rendszeresen ásnak ki még optikai kábelt is, nemegyszer megbénítva még a repülőteret is.
A koszt emberi szavakkal nem lehet leírni. Bárkinek, aki Magyarországot koszosnak, elmaradottnak, a politikusokat korruptnak látja, 2 hét Nairobit írnék fel gyógyírként, hazatérve még Hagyó Miklósnak is lábat csókolna. Az elnök, aki képzett közgazdászként, nagy reményekkel indult, hamar betanult az itteni szokásba: a képe minden irodában kint van (a kép kötelező feliratát látva a nemzeti együttműködés nyilatkozatán fanyalgók a kardjukba dőlnének) és miután az előző választást elvesztette, gyorsan érvénytelenítette az eredményt, az ország egyszerűen a tulajdona. A szállodában, ahol laktam, internetről még nem is hallottak. Az áramszünet a világ legtermészetesebb velejárója, a szennyvízhálózat olyan romos, hogy mindenütt szennyvízpocsolyák vannak.
Az ország, miután kiebrudalta a briteket, kínai és indiai gyarmat lett. A helyiek kézikocsit húznak, mosogatnak, árulnak, koldulnak. Az irodában, ahol voltam az indiaiak voltak a döntéshozók, de számtalan helyi is dolgozott. Mosogatógép pl nem volt, egy helyi ember egész nap a mosogatónál állt, hasonló munkakörök százai voltak. A vasutak nemrég bezárták, mert a még a britek álltal itthagyott mozdonyok már olyan lassúak voltak, hogy szinte gyalog is gyorsabb lett. Amúgy a négerek jó része gyalog jár munkába is: kifogástalan kosztümben, öltönyben gyalogolnak kilométereket a poros úton bokáig szemétben. Vicces egyébként, hogy mindenki mindenkire a "főnök" megszólítást használja, én is így tettem hát.
Összességében (utólag szégyellem) egy reményt láttam Afrika számára: ami nem megy, ne erőltessük, az államszervezést bízzuk szakemberekre. A lakosság áttelepülhet a nekik legszimpatikusabb kontinensre (tetszőleges, mert ehhez képest Panama is csak Kánaán lehet), ott becsületes polgárokká válnak, Afrikát meg visszaadni a természetnek.
Néhány nap után, amikor a 2 KB/s internetet megszoktam, a koszt már észre sem vettem, a kollégák elképesztően jó emberek voltak, már kezdtem jól érezni magam, a végére pedig a család hiányát leszámítva jó helynek éreztem.
Van például techikai értelemben nagyon modern: A lemaradottság miatt senkinek sincs bankszámlája, helyette a banszektort szerepét a telefon szolgáltatók vették át: tetszőlegesen utalhatnak a telefonra pénzt, vehetnek fel róla és küldhetnek egyenleget egymásnak sms-ben.
A kollégák indiaiak, sokszor (majdnem minden este) meghívtak magukhoz vacsorázni, tenyerükön hordtak.. Az indiai konyha jó. Ami érdekes, hogy - úgymond az ételben lévő istenséget kifejezendő - kézzel esznek. A végére már olyan ügyesen ettem kézzel, mint a két (4 és 1,5) éves kisgyermekem. (eleinte tényleg nehéz volt).  
Az egyik kolléga a Kenya tengerpart közelében élő arab-néger keverék, muzulmán népből származott, hihetetlen szarkasztikus, nevettető stílusban tudott a helyi viszonyokról beszélni. A (már megint jobbára szolgai munkát végző) négerek meg olyan kis derűsek voltak, hogy öröm volt beszélgetni velük. Az indiai kollégák egy nagy lakásban laknak hatan, és van egy havi 60 dolláros háztartási alkalmazottjuk, aki mos, főz, takarít. Mivel sok az ember, kevés a munka és a bér, mindent emberek csinálnak. A mosogatógép, mosógép, automatikusan nyíló garázskapu nem azért ismeretlen, mert nem tudnák megvenni (a gazdagok azt vesznek amit akarnak), hanem egyszerűen az ember megbízhatóbban mos, mosogat és zárja a kaput, és itt ez még játszva megfizethető.
Sokkal kevesebb szúnyog van itt, mint otthon, de óriásiak és gyorsak. Éjjel direkt az ember füle körül repkednek, míg fel nem kel, fel nem kapcsolja a villanyt, és több órás harcban végül agyoncsapja az összeset. Az otthoni kánikula után jólesett a 20 fok körüli idő (Nairobi magasan fekszik) Éjjel még paplannal is kellett takarózni. Egyik nap elvittek egy etióp étterembe, ahol még faszén tüzelésű minikályhákban fűtöttek is nekünk. Itt a végén kávészertartás volt: népviseletben, tömjén füstölő mellett, frissen megpörkölték a kávébabot, majd egészben leforrázták az iváshoz.
A mosólány mellett volt egy sofőr “rabszolga” is, ő először egy szót sem szólt, majd, ha kérdeztem, végül már magától is beszélt, például a leendő alkotmányról szóló népszavazásról, mely erősen megosztja a társadalmat néhány kényes kérdés miatt. (Abortusz, saríja bíróság a muszlimoknál)
A helyiek igen vallásosak, nagyrészt keresztények, de nagyszámú muszlim és hindu is van. A templomban a szertartás angol, de a szenténekek szuahéliül vannak, igen érdekes nyelv, majdnem minden szó m-mel kezdődik (mbeki, mbangwa, ilyenek). Magam gyűjtöm a különböző országokban készült rózsafüzéreket, és amikor a repülőtéren a boltban (igen, megint nem volt idő a városban vásárolni) megkérdeztem, van-e, az eladó egy pillanatnyi habozás nélkül levette a nyakából a sajátját, és odaadta, mert hogy nem árul ilyet, és nála még nem kerestek ilyet. A sok pozitív élmény miatt már szinte nem is értettem a tíz nappal korábbi véleményemet.