Beszámolók a nagyvilágból

    Berkeleyben (San Franciscoval egybenőtt város), 9 órai eltolódásra Európától van a cégnek egy albérlete, ahol Európától kevéssé zavarva lehet a termékfejlesztéssel foglalkozni. Odaúton szerencsém volt: betelt a "szardínia osztály", így az első osztály kényelmes foteljéban utaztam. (Sajnos nappal utaztam ezúttal, így alvásra nem tudtam kihasználni e remek lehetőséget). A cégem legnagyobb testvére, az SAP kaliforniai főnöke mellett ültem (indiai etnikumú). Be- és kiszálláskor egy volt közgázos társammal beszélgettem, kicsi a világ, mindenhol akadhat ismerős. A nővérem nászúton (útban Ausztrália felé) pont a környéken járt, sajnos nem sikerült vele találkozni.
     Az infrastruktúra európai: metróhálózat, buszok, trolik, villamosok, az épületek is hasonlóak. Viszont egészen elképesztő, hogy hogy lehetett ennyire rossz helyen várost építeni, annyira dimbes dombos, hogy nem lehet költői túlzással élni, mert  ennél már csak a függőleges fal meredekebb. Egyetlen utca sincs szintkülönbség nélkül, a házak túlnyomó részének "földszintjén" egyik oldalon a járdaszinten van az ablak, másik oldalon pedig 3 méter magasságban, így a belvárosi villamosokat nem a kerekük hajtja, hanem egy az út szintje alatt futó acélsodronyba kapaszkodnak. Az amerikaiak úgy tartják, Berkeley a kommunisták fészke. És tényleg, az amerikai kommunista párt székhelye itt van. A népség jó része hippi, pont olyanok, mint amit a South Park rajzfilmen alkotnak: idétlen ruhák, hajviselet, tarka kötött sapka, raszta haj (ezek mind fehérek voltak, a kevés számú néger akit ott láttam mind normális ruhába járt, rövid hajú volt és nem térdig letolt nadrágban járt). Jelentős átfedéssel, másik nagy csoport az anarchista, modern "művészlelkek", akiknek az arcára az van írva: "mi vagyunk a mindentudó progresszív okosok, minden más mucsai hülye, aki még arra sem méltó, hogy egy levegőt szívjon velünk, nemhogy még ránk is nézzen." Igen jelentős csoportok az ázsiaiak (tán minden 3. ember), mexikóiak (rengetegen), végül a hajléktalanok. Elkeserítően sok van belőlük, minden kapualjban ül egy, mindez a világ legjelentősebb gazdaságában...
     Amíg én ott kint dolgoztam, nagy esemény történt odahaza: egyik nap kislányom azzal jön haza az óvodából, hogy megkérték a kezét. Számítottam rá, hogy 14-15 éves korára be kell majd szereznem egy puskát, de 4 évesen…
    Az idő kora őszi volt, a csúcshőmérséklet 15-18 fok volt. Emiatt a lombhullató fák leveleinek jó része még sárgásbarna volt, fent a fán. Mire mind lehulllik, itt a "tavasz". Egyik nap lementünk a tengerparta naplementét megnézni, de besötétedett út közben, így visszafordultunk. Egy másik nap odaértünk időben, azonban 10 perccel naplemente előtt olyan köd támadt a tenger felől, hogy még azt sem láttuk, hol bukik le a nap. Sikerült lefényképezkednem a golden gate hídon, így már mindkettő piros híddal a hátam mögött van fényképem (Lisszabon és San Francisco), majd ha kapok másolatot, felteszem ide.
Két svéd programozó, egy észt és jómagam voltunk a csapatban, ahol ismét kiütközött a svédek életképtelensége. A nem svéd embereknek a napidíj arra való, hogy minél többet megtakarítsanak, azaz ez miatt utaznak. Egy svédnek rosszul esik, ha marad, úgy érzi azzal ő lop. Emiatt mindig olyan drága helyeken ettünk, hogy a végén már nem maradt egy vasam sem, hiszen nem készültem egy vagyonnal előre. Másik példa: egy nap autót béreltünk, (természetesen mindenféle drága kiegészítő biztosításssal, tán még ámbráscet harapás is volt benne, mert a svédek akkor nem félnek a balesettől), és a terv a következő volt: autópályán elmegyünk egy nemzeti parkba, megnézni a világ legmagasabb fáját, majd visszafelé a csodás tengerparti úton jövünk, és megnézzük a naplementét. Mivel reggeli nélkül indultunk el, a svédek éhesek voltak, kitalálták: menjünk a csodás tengerparti úton odafelé, mert ott biztos jobb éttermek vannak. (ennek a logikai alapját nem sikerült megfejtenem). Folyományaként a naplementéig még félútig (!) sem értünk fel, ott megnéztünk egy magas tengerparti szikla tetejéről egy csodás naplementét, majd megfordultunk, és autópályán hazatértünk.
    Az utolsó két napra újra elmentem Omahába, az ékszerész vevőékhez, immár harmadszor. Meglepően hideg volt, -20 fok alatt, nagy hó. Itt az emberek ellentétben San Franciscoval, "büszkén mucsaiak", azaz mosolyognak, minden idegennek is köszönnek, és nem értik az idegen ember kiejtését, és amerikai ételt esznek (a svédek és a hippik csak thai, kínai, perzsa, japán, stb ételt szeretnek, az észt kollégával már nem győztük az érveket keresni, hogyan ússzunk meg újra valamilyen ázsiai konyhát)
    Az omahaiak mesterei a jegyfoglalásnak: San Francisco - Omaha - San Francisco útvonal egész amerika körberepülését jelentette, folyományaként csak azért nem késtem le egyik csatlakozást sem, mert minden gép késett (az egyik meghibásodott és pótgép kellett, egy másikon a jégtelenítés húzódott el)
    Azt sajnáltam, hogy most nem tudtam olyan sok ajándékot venni, mint máskor, mert a svédek elpusztíttaták velem a készpénz túlnyomó részét, de azért némi játék most is került angyalkáimnak.