Beszámolók a nagyvilágból

    Júliusban Torontóba vitt vissz az élet, de egészen más benyomásokra tettem szert, mint bő egy éve. Kora hajnalban kellett indulnom, mert addig húzták a jegy foglalását, hogy már csak azon a gépen volt elfogadható áron jegy. A gépen előttem utazott egy kéz nélküli ember, aki műkezét a hátizmai megfeszítésével, elernyesztésével vezérelte, de képes volt a fém kampóival könyvet olvasni és lapozni is.
Előszört tévedésből egy nagyon messzi hotelben kaptam szállást. Mellette volt egy kínai nagyáruház, csupa ázsiai termékkel és vevővel, én voltam az egyedüli fehér, ki se volt írva sok minden angolul. Fizetni nagyon nehezen tudtam, mert a kártyás fizetésért ugye levonnak tőlük, azt pedig nem szeretik. Gondoltam ez biztos egy ilyen környék, de aztán a második, belvárosi kisszállóban is mindenki kínai volt. Olyan udvariasak, mint amilyen udvariasak a kommunizmusban nevelkedettek általában, úgy beszéltek a vendégekkel, mint egy kutyával. A környék ÖSSZES kisboltját angolul alig tudó kínai vezette, és egyik sem fogadta el bankkártyámat, mert a kártyadíj az ugye drága. Torontóban tehát az idő visszafelé forog: egyes részein drasztikusan visszaszorulóban a kártyahasználat. Miután én eddig kínaiból hongkongi, vagy egyéb kínán kívül nevelkedett kultur/üzletemberrel találkoztam, nagy csalódás volt a sok suttyó bunkó posztkommunista kínai errefelé. Teljesen normális látvány, hogy az utcán kínaiak olyan kendácsolt biciklin közlekednek, amire a legszegényebb borsodi cigány sem ülne fel már. Ahhoz tehát, hogy a reggelinek valót megvegyem, jó 4 kilométert kellett gyalogolni egy hipermarketbe, amelyet még nem vettek át egyelőre. Úgy látszik, egy évvel korábban nagy szerencsém volt, és jó környéken laktam/dolgoztam. Ami viszont érdekes volt, a helyi zsíros étrend (vagy a sebészkés) miatt, az ázsiai nőknek is európai alakjuk volt, (azaz nem 9 éves kislánynak néztek ki). A vevőnk könyvelői örmények voltak, sokat beszéltem velük történelemől, politikáról. Sokat üldözött, valaha dicső, mára kicsivé vált nemzet, akiknek szomszédaik sok borsot törtek orruk alá az évezredek alatt. Ismerős valahonnan? Egyik nap hirtelen ötlettől vezérelve meghívtak vacsorára, a feleségek pár óra alatt nagyon finom, többfogásos örmény ételt varázsoltak. Ízvilága nem áll távol a magyartól, de lapos kenyeret esznek, illletve néhány ismeretlen fűszer is akadt. Meghívtam őket a házamba, ha egyszer arra járnak.
     A következő hétre a Fort Collinsi vevőhöz mentem 4 napra. Mivel az utolsó pillanatban lett jegyem, ismét kora hajnalban utaztam. A torontói reptéren káosz volt, nagy torlódással. Pont azon az éjjelen volt egész éjszakás karbantartás a számítógépes rendszerünkben, így se a jegyemet, se a leendpő szállás címét nem tudtam (Amerikába nem engednek be cím nékül). Naná hogy Torontóban a repülőtéren is ekkor voltak technikai problémák, így a nevem alapján csak kifizezetlen foglalást találtak. Végül telefonon sikerült elérni két kollégát, egyik mondott egy létező (de nem a valós) Fort Collins-i címet, a másik pedig az elektronikus jegy számát diktálta le. A hab a tortán az volt, hogy az útlevelem sem ismerte fel a rendszerük. Végül azért nem maradtam Kanadában.
     Fort Collins annyira vidéki, hogy még a templomban is countryra emlékeztető zene van. A sziklás hegység lábánál fekszik, emiatt a nap nyáron is már 6-kor alábukik, utána viszont még 3 óráig világos van, mint otthon 10-20 percig napnyugta után. Az egyik rendszergazda lány őrült: hatalmas motorral jár dolgozni, és zuhogó esőben is azzal ment haza. Mivel a szállás messze volt az irodától, és nem akartam minden nap hozatni-vitetni magam, kölcsönkértem egy kerékpárt, és a sziklás hegység távoli látványával kísérve tettem meg napi kétszer a 18 kilométeres távot. Meglepő módon, a sivatag zöld volt: minden délután esik az eső hónapok óta (tavasszal még minden sárga vol). Egyik este egy "1000 mód a halálra" című többórás műsort néztem, ami olyan brutálisan ábrázolt valós, darwin díj szerű eseteket, hogy utána nem tudtam aludni. Meglátogattam a hipermarketek hipermarketét, a Walmartot. Hihetetlen árak, 400 Ft volt egy újszülött kisruha, 230 Ft fagyasztott pizza.
     Az amerika közepén élő emberek hihetetlenül kedvesek és mosolygósak. A tulajdonos édesanyja 85 éves, de aktívan részt vesz az üzletben, használta is a vállalatirányítási rendszerünket. Azt hiszem, a legidősebb felhasználónk. A vevő softballcsapatának a meccsét megtekintettem, így már kezdem érteni a baseball szabályait, (softball és baseball szinte ugyanaz, a labda mérete és a dobás technikája (felül vagy alul) különbözteti meg őket.