A logisztikai feladat sikeresen megoldódott pénteken, édesanyám reggel korán bebuszozott a Viktória állomásra, ott megvárta délután a nővérem, együtt elmentek a bérelt autóért, majd este velem kiegészülve kimentünk a Stockholmból érkező feleségért és gyermekért. Mivel még az összecsukható gyerekágyat is fel kellett vennünk, be kellett mennünk a légvonalban útba eső belvárosba, ami maga volt a pokol, az utak igen rossz jelölése és az igen nagy forgalom miatt. (Normálisan a helyiek a legközelebbi sugárúton kimennek az elkerülő autópályára, majd a célhoz legközelebb esőnél vissza a városba).
Szombaton sajnos a Mártikának délelőtt még dolgoznia kellett, így amíg anyu ebédet főzött, mi hármasban elmentünk egy kicsit sétálni. Mikor visszajöttünk, látom ám, hogy édesanyám kint áll a gangon hálóingben. Mondom ahhoz még fiatal, hogy ilyeneket csináljon, hát itt valami nincs rendben: így is volt, az ebéd illatát akarta kiszellőztetni, és ahogy kereszthuzatot
csinált, egy pillanatra kilépett, és mint a mesében, zumm becsapódott az ajtó. Kulcs bent maradt. Ahogy ott álldogállt, látta, hogy van lent egy furgon a tetején igen nagy létrával. Mikor megjöttünk, már csak a kocsin látható számot kellett felhívni. Így tettünk, meg is kaptuk a létrát, felmásztam vele a 2. emelet erkélyére, amely nyitva volt, és bejutottunk. A létrás egy csokit és egy teát kapott jóságáért.
Délután megnéztük London belvárosát, a királyi palotát, melynek parkjában elkanászodott mókusok szaladgálnak,
néhány másik parkot, a Trafalgar teret, a parlament épületét a Big Bennel, ami előtt csoportképet készítettünk, hogy bebizonyítsuk: itt jártunk. A képet a borús idő miatt egy kicsit világosítani kellett számítógépen, de azért jó lett. Ezután a híres emeletes piros buszon utaztunk, ez két embernek tetszett nagyon, nekem, mert jó 25 évvel ezelőtt óta, amikor először láttam emeletes buszt, azóta vágytam rá, hogy az emeleten elöl utazzam, a kislányom pedig először buszozott, így a "sihuhu" után kedvenc szava a busz lett, ezt ismételgette egész másnap.
Vasárnap, lévén jó idő, a Mártika meg akarta nekünk mutatni a 3 órányi autózásra lévő angol tengerpartot, Brightont. Egész oda és visszaúton sütött a nap, de ott szélvihar, borús idő és igen hideg volt, így nem fürödtünk csak körülnéztünk. (Néhány angol gyermek fürdött a gyerekmedencében, míg szüleik a parton kabátban (!) vigyáztak rájuk). Itt van egy vidámpark egy messze a vízbe benyúló mólón. Két autóval voltunk, eljött Ramóna a Márti lakótársa és Dávid, egy itteni barát is. Ő viszont Londontól messze lakik, így a visszaút végén én a babaülés és az anyósülés köz
é kuporodtam kb. 
egy bőröndnyi helyre, hogy elférjünk. Este még tartottunk egy grillezést az erkélyen, ez kislányomat is felettébb érdekelte.
Hétfőn nekem sajnos munka volt, és megint sokszáz kilométerre, ahol ezúttal Kaidoval, a cég legtapasztaltabb, észt tanácsadójával voltam, akitől így sokat tanulhattam. (A másik, tanácsadó akivel voltam ezúttal: a zimbabwei-indiai Sanjay Pharboo, aki barna bőrű, és szintén okos volt. Ő is "szegény" családból származhatott, hiszen dél-afrikai-indiai feleségével 500 fős esküvője volt ahová a fele rokonság értelemszerűen repülővel ment). A család szerencsésebb része ugyanakkor egy közeli vadasparkot látogatott meg, ahol az őzek érintésnyire voltak az emberektől.
Egyébként azt hittem, a Svédek nem tudnak kenyeret sütni, de itt Angliában rájöttem, hogy a Svéd kenyér FINOM, ha a fűrészpor ízű angol kenyérként árult termékhez hasonlítjuk.
Az utolsó nap megtapasztalhattam segítőkészségüket: egy játékot keresve 4 boltba is bementem, mindenhol készségesen útbaigazítottak, hol a következő bolt, illetve a vasútállomást is egy darabon elkísérve mutatta meg. Azt hittem, a Fehérvár Budapest vasútvonal állapotát nem lehet alulmúlni, de a Reading - Gatwick repülőtér vonal megpróbálta a kb. 40 km/órás sebességével. Gatwick repterén egy érdekes társasjátékot játszanak: nem írják ki, melyik kapunál kell beszállni, csak akkor, amikor megkezdődik a beszállás. Innen a kaputól függően 10-15 percet kell még gyalogolni, pont a beszállás időtartamát, így mindenki szaladhat nagyot.
Haza éjfél után értem, így mindenképp taxival kellett mennem. Gyanútlanul beültem egy magántaxiba, amiben 300 m után kiderült, a normál díj háromszorosát kell fizetni. Hát majdnem szívrohamot kaptam, így jobbnak láttam visszafordulni. Ott találtam egy nagyobb taxit, ami csak 30%-kal kért a normálisnál többet, így hazajöttem. És még azt mondják, a Budapesti taxisok pofátlanok.
Szombaton sajnos a Mártikának délelőtt még dolgoznia kellett, így amíg anyu ebédet főzött, mi hármasban elmentünk egy kicsit sétálni. Mikor visszajöttünk, látom ám, hogy édesanyám kint áll a gangon hálóingben. Mondom ahhoz még fiatal, hogy ilyeneket csináljon, hát itt valami nincs rendben: így is volt, az ebéd illatát akarta kiszellőztetni, és ahogy kereszthuzatot csinált, egy pillanatra kilépett, és mint a mesében, zumm becsapódott az ajtó. Kulcs bent maradt. Ahogy ott álldogállt, látta, hogy van lent egy furgon a tetején igen nagy létrával. Mikor megjöttünk, már csak a kocsin látható számot kellett felhívni. Így tettünk, meg is kaptuk a létrát, felmásztam vele a 2. emelet erkélyére, amely nyitva volt, és bejutottunk. A létrás egy csokit és egy teát kapott jóságáért. Délután megnéztük London belvárosát, a királyi palotát, melynek parkjában elkanászodott mókusok szaladgálnak, néhány másik parkot, a Trafalgar teret, a parlament épületét a Big Bennel, ami előtt csoportképet készítettünk, hogy bebizonyítsuk: itt jártunk. A képet a borús idő miatt egy kicsit világosítani kellett számítógépen, de azért jó lett. Ezután a híres emeletes piros buszon utaztunk, ez két embernek tetszett nagyon, nekem, mert jó 25 évvel ezelőtt óta, amikor először láttam emeletes buszt, azóta vágytam rá, hogy az emeleten elöl utazzam, a kislányom pedig először buszozott, így a "sihuhu" után kedvenc szava a busz lett, ezt ismételgette egész másnap.Vasárnap, lévén jó idő, a Mártika meg akarta nekünk mutatni a 3 órányi autózásra lévő angol tengerpartot, Brightont. Egész oda és visszaúton sütött a nap, de ott szélvihar, borús idő és igen hideg volt, így nem fürödtünk csak körülnéztünk. (Néhány angol gyermek fürdött a gyerekmedencében, míg szüleik a parton kabátban (!) vigyáztak rájuk). Itt van egy vidámpark egy messze a vízbe benyúló mólón. Két autóval voltunk, eljött Ramóna a Márti lakótársa és Dávid, egy itteni barát is. Ő viszont Londontól messze lakik, így a visszaút végén én a babaülés és az anyósülés köz
é kuporodtam kb. egy bőröndnyi helyre, hogy elférjünk. Este még tartottunk egy grillezést az erkélyen, ez kislányomat is felettébb érdekelte.Hétfőn nekem sajnos munka volt, és megint sokszáz kilométerre, ahol ezúttal Kaidoval, a cég legtapasztaltabb, észt tanácsadójával voltam, akitől így sokat tanulhattam. (A másik, tanácsadó akivel voltam ezúttal: a zimbabwei-indiai Sanjay Pharboo, aki barna bőrű, és szintén okos volt. Ő is "szegény" családból származhatott, hiszen dél-afrikai-indiai feleségével 500 fős esküvője volt ahová a fele rokonság értelemszerűen repülővel ment). A család szerencsésebb része ugyanakkor egy közeli vadasparkot látogatott meg, ahol az őzek érintésnyire voltak az emberektől.
Egyébként azt hittem, a Svédek nem tudnak kenyeret sütni, de itt Angliában rájöttem, hogy a Svéd kenyér FINOM, ha a fűrészpor ízű angol kenyérként árult termékhez hasonlítjuk.
Az utolsó nap megtapasztalhattam segítőkészségüket: egy játékot keresve 4 boltba is bementem, mindenhol készségesen útbaigazítottak, hol a következő bolt, illetve a vasútállomást is egy darabon elkísérve mutatta meg. Azt hittem, a Fehérvár Budapest vasútvonal állapotát nem lehet alulmúlni, de a Reading - Gatwick repülőtér vonal megpróbálta a kb. 40 km/órás sebességével. Gatwick repterén egy érdekes társasjátékot játszanak: nem írják ki, melyik kapunál kell beszállni, csak akkor, amikor megkezdődik a beszállás. Innen a kaputól függően 10-15 percet kell még gyalogolni, pont a beszállás időtartamát, így mindenki szaladhat nagyot.
Haza éjfél után értem, így mindenképp taxival kellett mennem. Gyanútlanul beültem egy magántaxiba, amiben 300 m után kiderült, a normál díj háromszorosát kell fizetni. Hát majdnem szívrohamot kaptam, így jobbnak láttam visszafordulni. Ott találtam egy nagyobb taxit, ami csak 30%-kal kért a normálisnál többet, így hazajöttem. És még azt mondják, a Budapesti taxisok pofátlanok.
