Beszámolók a nagyvilágból

     Lengyelországba sokat járunk a lengyel projekt kapcsán, azt hittem itt már nem lesz sok meglepő történet, nem is írok róla, de az élet nagy mókamester, rácáfolt erre, annyi minden történt, hogy hiba lenne nem leírni.
     Dél-Lengyelországba autóval a legrövidebb eljutni, röpke 6 óra az út. Ehhez megkaptam egyik céges autót, egy Daciát, melyben nem volt rádió. A negyedik óra után annyira unatkoztam, hogy fennhangon énekeltem, mely hallgatását ellenségeimnek sem kívánnám. Az út elején azért érdekes hírek értek: Ausztria felé le volt zárva a határ az M1-en a nagy mennyiségű menekült miatt, így a szlovák határon matricavásárlás közben számos tanácstalanul telefonáló emberrel találkoztam (igen, volt köztük, aki burkát viselt). Az egyik benzinkúton Csehországban megebédeltem, majd a mosdót szerettem volna használni, de az csak cseh koronáért akart beengedni. Szóltam az eladóknak, akik mondták, nincs mit tenni, a kártyát nem tudják ehhez elfogadni. Miután harmadszor nyomatékosan mondtam, hogy nekem tényleg el kell mennem WC-re, nagy kegyesen beengedtek kulccsal. Ugyanez a jelenet később Lengyelországban is megismétlődött egy tankolásnál, de ott végül lehúztak 0,25 Eurót a bankkártyáról, és úgy engedtek be. Útközben nagy unalmamban felvettem egy jól szituált, angolul beszélő stoppost állítása szerint Görögországból. Miután már a kocsiban ült, elárulta, hogy igazából csak annyi köze van Görögországhoz, hogy édesanyja szaloniki születésű török, a görögök nem szeretik nagyon a török kisebbséget, így Törökországba költözött. Mivel az apja Svédországban dolgozik, amíg 25 évet be nem tölti, jár neki a schengeni vízum de azért a nagy menekültpánik közben azért az egész szitu necces volt. Tény, hogy Krakkó azért nem bevándorló célpont, így lehetett tudni, hogy azért ő turista, de azért majdnem kiestem a kocsiból, amikor elárulta, hogy török és nem teljesen görög...
     Chrzanówban úgy sikerült a központi hotelban foglalnunk, hogy a lengyelül tudó kolléga felhívta őket, mert nekem angolul még nem volt szoba (valójában a hotel kb. félig volt). Ugyanakkor nem volt értelme fáradni, a meglehetősen nagy darab svéd kolléga reggel vörös szemekkel fogadott: egy percet sem aludt, hatalmas súlya alatt a matrac 0 mm-re összenyomódott, és az ágyrács kikészítette. Azt mondta, itt nem maradhatunk tovább, akkor inkább hazamegy. Gyors összepakolás, kijelentkezés, majd megnéztünk még egy közeli hotelt, ott is hasonló ágy volt, végül Katowicében kötöttünk ki, ez napi 2 x 35 perc autóutat jelentett (szegény alig felszerelt autót nem ajánlották senkinek, így hiába volt 4 éves, a most beletett 1400 km-rel minden 13. kilométer az enyém lett). Munkának nem voltunk híján, azzal nem is terhelnék itt senkit. Otthon meg szegény kisfiamat kell műteni rövidesen, így azért volt feszültségforrás mindenütt. 
     Nagy svéd kolléga brutális diétán van: minimális kalóriát visz be por alakú vitaminos + ásványi anyagos táp formájában, megpróbál lefogyni. A második katowicei estén aztán enyhe nézeteltérés alakult ki kulturális okokból: a bevándorló + TEK harc mindkettőnket kiakasztott: engem azért, hogy hogyan lehet gyerekeket átdobni a kerítésen, illetve miért őket kell pajzsnak használni a rohamrendőrökkel vívott csatában (aztán mutogatni hogy sírnak szegények a könnygáztól a BBC-nek, CNN-nek), őt pedig azért. hogy miért nem lehet mindenkit átengedni, ha úgyis az ő országába akarnak menni, minek kerítés; meg hogy lehet könnygázzal védekezni a kővel dobálózó békés menekültek ellen. Úgy vélem lesz még 20 milliós Svédország nemsokára.
     Hazafelé kinyomtam szegény céges Dacia szemét, a sok felújítás ellenére is sikerült hazaérnem a GPS által tippelt 6 órán belül. Ostrava mellett a csehek Turbo Boost-ot építettek az autópályára (fiatalok kedvéért: ez a knight rider-ben az ugrató gomb volt): a pár éve épített szakaszon olyan bukkanók nőttek, hogy 60-as korlátozást tettek ki, ezt én először nem vettem komolyan, majd rájöttem, hogy nem viccből írták.
     Következő héten újra Lengyelországba mentünk, Trzciankába, a szokásos hotelba, az egyetlen különbség az eddigi utaktól az volt, hogy volt egy kolléganő is, akit majd' kikészítettünk a folytonos, középiskolás szintű vicceinkkel. Hazafelé Bécsben szálltunk le, ahonnan kisbusszal vitt egy sofőr haza gyök kettővel, így hajnali kettőkor tudtam ágyba zuhanni.

     Egy rövid lengyel út után, ahol is megállapíthattuk, hogy Trzcianka tényleg nem a világ közepe (helyiek javaslatára megnéztük a legközelebbi kisvárost, hogy oda vissza másfél óra autózással megállapítsuk: ott sincs semmi) végül egy régóta elhalasztott út várt rám a nyáron: helyi zárás megtekintése Vetlandában, Svédországban.
     Így közel három év után jó volt visszamenni kicsit Svédországba, "fiatalságom helyszínére". Ahogy az autópályán róttuk a kilométereket, a szürke útalapokat, nyírfákat és fenyőket nézve egyből feltolultak régi emlékek itteni életünkből, kellemes nosztalgiám támadt. 
     Vetlanda egy igazán kicsi városka Malmö és Stockholm közt félúton óriási alumínium gyárral. Ez annyira kisváros, hogy vasárnap a hotelben nem is volt recepció, névre szóló boríték várta a vendégeket a kulccsal. A helyi éttermek (a hotelé is) kettő kivételével mind zárva voltak, egy tájföldi és egy pizzéria volt nyitva, előbbi mellett döntüttünk. Még a felszolgáló is svéd volt, ilyen Stockholmban elképzelhetetlen: olyan sok van minden nációból, hogy minden külföldi étteremben "odavaló" személyzet dolgozott. 
     Az egyébként gyenge svéd tudásom nem felejtettem el pár év alatt: alapvető beszélgetéseket továbbra is meg tudtam érteni, ha bonyolultabb beszélgetésnek voltam fültanúja, akkor teljesen elvesztettem a fonalat. A svéd kedvenc ételeinket megvettem, mikor a reptéren eszembe jutott, hogy kézipoggyászom van, nem feladott bőröndöm... Sajnos szomorúan a reptérre kivivő nagyméretű kollégánál hagytam a folyadékot is tartalmazó finomságokat (szárazakat azért át tudtam vinni). Aki azonban pár hét múlva jött Magyarországra és elhozta őket az otthoniak nagy örömére.

     Egyéves szünet után, amikor is megállapíthattam, a pénzügyi vezetést nem nekem találták ki, adódott egy lehetőség azt csinálni, amihez jobban értek, viszont a Hansánál lényegesen kevesebb utazással (közben útban van fiam is, így ez fontos), tehát elszegődtem a Sapa nevű alumínium óriáshoz vállalatirányítási rendszert bevezetni. A hangulat itt remek, mert szakmailag jó kollégákkal dolgozom, ugyanakkor csupa hozzám hasonlóan félkegyelművel, azaz a jókedv szinte mindig adott.  A 2014-es évet összesen háromszor néhány napos utazással abszolváltam, mindháromszor Lengyelország volt az úticél: kétszer megjártuk Trzciankát ("csankát") egyszer pedig Chrzanów-t ("sarnót"). Itt csapatostul szokás utazni, így egyik kollégám szavával élve "tiszta osztálykirándulás". A trzciankai utak Berlinbe repüléssel, majd sokórás vezetéssel történtek meg. Trzcianka finoman fogalmazva nem a világ közepe, a puszta közepén egy kisváros, benne egy hatalmas alumínium gyárral. Az első alkalommal egy rossz középiskolai kollégium színvonalát adó hotelben szálltunk meg, ehhez illő áron, a másodikban egy városon kívüli vadászházban, ami állítólag a háború alatt SS főhadiszállás is volt. A gyáron kívül egy teremtett lélek sem tudott angolul, németül is csak egy ember a hotelban, de a városban sem sok. Jellemző volt egyik vacsorán, hogy a pincér kínjában úgy ajánlotta az ételt, hogy rábökött az étlapon egy levesre, majd hasát símogatva azt mondta, hogy "nyam nyam". Ennek nem tudtunk ellenállni természetesen. Végül egy helyi alkesz segített ki minket, aki tudott németül, így legalább a főételről tudtuk, mit eszünk). A végén persze volt még egy "karta kaputt" - micsoda véletlen hogy pont azon az estén - így kereshettünk egy ATM-et, ami csodás módon tudott angolul is. Köreten nem kell sokat gondolkodni, mert lengyel vidéken mindig főtt krumpli van kaporral, az egyetlen variálási lehetőség a kapor mennyisége.
      Berlint hazafelé mindkétszer megnéztük, gyönyörű város szép történelmi épületekkel. Megnéztük - kolléga szavaival - a "fogatos kaput", a berlini fal emlékmű parkot, meg a bundestag épületét kívülről. Mivel késő este értünk oda, sokkal többre nem futotta. Az első este/éjjel 3 óránk telt el azzal 22:00-01:00-ig, hogy olyan éttermet találjunk, ahol kártyával is lehet fizetni. Jártunk vagy 50 étteremben (gyros, pizza, olasz, francia, thai stb) de SEHOL nem hallottak kártyáról. Úgy tűnik, este 6 után, amikor az adóellenőrök nyugovóra térnek, megszűnik Berlinben a nyugtaadás, kártyalehúzás. Pezsgő élet fojt az utcán ilyen későn is, főként fiatalok voltak kint, de zömében vagy nem németek, vagy legfeljebb első generációs németek voltak. Második alkalommal volt szerencsénk beleakadni egy kártyát is elfogadó étterembe végül.
      Chrzanów sem éppen Manhattan. A város(?) egyetlen szállójában nem volt hely, így interneten találtunk egy olcsó és szép szállást néhány kilométerre a helységtől. Minden rendben volt azt az apróságot leszámítva, hogy a honlapon található képről lefelejtették, hogy az épülethez benzinkút is tartozik, kései érkezés esetén a kút boltján keresztül volt a bejárás a szállóba is. Ide már Magyarországról, autóval érkeztünk Szlovákián át. Mind odafelé, mind visszafelé volt egy szlovákiai étkezésünk: odafelé Trencsén várának lába alatt egy hangulatos étteremben, csak sajnos a leves volt mosogatólé ízű. Aki ismer engem tudja, hogy én ételt soha nem dobok ki, de itt kivételt tettem, érintetlenül küldtük vissza. A romlott leves persze nem adott okot arra, hogy a számlán ne kelljen kifizetni. Viszont a knédli, amit életemben először ettem, finom volt. Visszafelé Pozsonyban a Duna híd ufó éttermében szerettünk volna enni, de az zárva volt, végül egy tűrhetetlenül rossz ételt adó éttermet találtunk. A fokhagyma krémleves az például így nézett ki: húsleves alapba nyomj bele egy gerezd fokhagymát, meg tegyél bele égett étolajban kisütött kenyérkockákat. A rántott hal pangasius volt természetesen. 

     2014 nyár elején kedves magyar barátaink meghívtak bennünket Szencre, a Pozsonytól 15 km-re fekvő szép kisvárosba, a helyi karneválra, ahol sok ezer különféle felvonuló (szinte egész Szlovákiából) ünnepli a nyár beköszöntét (az iskolaév végén). Mindenféle ruhákban vonulnak itt fel, csinos brazil szambaruhától kezdve törpikéken át mindenféle csapat előfordult, voltak csodásan feldíszített karneváli járművek, valamint több oldtimer autó is. A városról ordít, hogy nemrégiben még színmagyar volt, de a nyelvhasználat rohamosan szorul vissza. Többen is keresik már a szavakat. Egy jellemző példa: kedvünkért a magyarok természetesen anyanyelvükön beszéltek, de például a sárga fekete csíkos jelmezt viselő gyermekeket nagy nehézségek (katica, izé, bogár, izé) sikerült méhecskének titulálni. Vagy a barátaink fényképezkedtek ismerősökkel, akik szlovákul próbálkoztak nálunk is, mire Norbi (a vendéglátónk) elmondta nekik, hogy az nem fog menni. A szupermarketban is szlovákul beszélt az eladóval, majd amikor egy pillanatra vissza kellett lépnie, akkor pont fizetnem kellett, megkérdeztem lehet-e kártyával, mire a pénztáros válaszolt hogy persze, akár forinttal is fizethetek, de jobban örül a kártyának, mivel a forintkasszát már lezárta. Nagy mértékkel fogyasztottuk a helyi specialitást, a Kofolát, ami a helyi "bambi", a kicsit kanalas orvosságra hajazó üdítő. Norbi felesége egyébként cseh, de tökéletesen beszél magyarul is, magyar környezetben nőtt föl
     Norbi gyermekei a helyi magyar iskolába jártak, ahonnan régen neves tudósok, olimpikonok származtak, mára megfogyott létszámmal üzemel. Az évzáró ünnepség pont olyan volt, mint bármely magyarországi iskolában, az osztálytermek is pont úgy voltak díszítve, a falakon ugyanolyan képek és zsinórírás.
     Nyár végén voltunk nyaralni egy hetet Olaszországban is. Három lányom képes volt alvás nélkül, beszélve tölteni a 7 órás autóutat, majdnem lyukat beszéltek a hasunkba. Nagylányom aki már 8 éves, a második napon illusztrálta, milyen az, amikor a gyermek jobban hallgat a barátnőkre, mint a szülőkre: a parti sziklákon mászkált, és választania kellett: vagy beugrik a vízbe a kagylóktól hemzsegő sziklákon keresztül, vagy kerül 50 métert és bejön a homokos parton. Édesanyja szólt neki, hogy kerüljön, barátnője (11 éves NAGYLÁNY) pedig, hogy ugorjon bátran, mert neki is sikerült. Hát ugrott, térdét rojtosra vágták a kagylók, a fürdésnek vége volt számára, és nyújtott lábbal tudott csak csoszogni, meg apja nyakában ült naphosszat innentől. Mire az utolsó nap fürödhetett volna, elromlott az idő, így csak láblógatás lett belőle. (Fél év telt el azóta, kértünk egy bioptron lámpát és minden nap világítjuk, lassan kezd javulni a számtalan seb, még szeptemberben nagyon csúnya volt, rövidnadrágban is akart menni iskolába, hogy mindenkinek elmesélje micsoda baleset érte). A kisvárosban (Chioggia), ahol voltunk Velencétől egy ugrásra, megnéztük a belvárost, gyönyörű sokszázéves templomokkal, a piacot, ahol minden kínai kacatot árultak, meg a halpiacot, ahol friss halakat árultak jégre téve. Jó volt egy kicsit frissíteni majdnem teljesen elfeledett olasz tudásomat.

2009. március 19-én megszületett Hámori Zsófia Virág, második kislányom. 3 kg, 56 cm, ép és egészséges