Eredeti tervem szerint mostani 4 napos utamról nem terveztem írni, de annyi kaland volt benne, hogy nem tudtam megállni.
     Hétfőtől péntekig szólt volna a vevőnél a telepítés, de sok sok félreértés miatt csak vasárnap délutánra igazolták vissza, így egy napot csúszott az utazás.
     A reptéren a nagy csomagomat otthagytam az átvizsgáló szalagon, úgy kellett visszakopognom érte.
     Odafelé két olyan ember ült mellém a repülőn, akinek kellemetlen (=büdös) szaga volt, emiatt eleinte kissé bosszankodtam, de aztán összeismerkedés után jól elbeszélgettünk, ezért "megbocsátottam" nekik. Nagyváradról busszal jöttek Pestre, onnan Londonba meglátogatni a nagybátyjukat. Szlovákok voltak. Az ottani szlovákok nem igazán tanulnak iskolában szlovákul, (csak 4 osztályig van), így erősen keverik a román szavakkal, a Felvidékiekkel nem is értenek könnyen szót. Az a kihalóban lévő, Délvidékről ismert fajta, aki az anyanyelve, és az államnyelv mellett még az utcán, pajtásaitól magyarul is megtanult. (akkoriban még a pajtások többsége magyar volt errefelé).
     Megtudhattam: a hírhedt, mindenhol gyilkolászó Sztojka klán által kivégzett veszprémi román kézilabdás nem rontotta a magyarok hírét: hasonló gazemberek arrafelé is vannak, viszont jó benyomást keltett bennük, hogy a meggyilkolt román nemzetiségű játékos ilyen komoly figyelmet kapott.
     A gépen ezúttal a laptoptáskámat hagytam fent, a szlovák ember hozta utánam.
     Ezúttal alaposabban megismerhettem Jeffet, nővérem udvarlóját. Olyan ember, akinek valami elképesztő üzleti érzéke van. Például, most, a válság kezdetén, pillanatoka alatt pénzzé tette mindenét, és aranyat vett rajt, tudván, ha beindul a pánik, mindenki ezt teszi majd. A végén dupla áron tudta eladni. A lakásárak pedig estek, így befizetett egy szép új Londoni lakásba.
     A napi 15 óra munka most is megvolt, így már tényleg kezdek kimerülni. Folyományaként a bőröndömet megint a vevő irodájában hagytam, de hál'Istennek még időben eszembe jutott.
      A metrón utazva, az angol Metróújság szalagcímeit böngészve megtudhattam, van még hova zülleni, és a Blikk és az otthoni Metró újság egyelőre szépirodalmi folyóiratok.
      A repülőtéren összefutottam Hámori Zoltánnal (egykoron hárman is voltunk a Közgázon egyszerre). A jegykiadó nő nagyot nézett, hogy két, azonos nevű emberke utazik egyszerre:)