A nyár és ősz folyamán egy igen nehéz projekten dolgoztam, egy fülöp szigeteki plázának adtuk el a programunkat, amely akkor még messze nem teljesen állt kész erre.* Emiatt éjt nappallá téve dolgoztam, és összesen 3 részletben másfél hónapot töltöttem Manilában, melyből egy 24 napos volt, ezt már a gyerekek is megsínylették. (kétszer lett a jegyem átfoglalva, mert mindig csak egy nagyon kicsi hiányzott) Ez a nagyon kicsi még ma is hiányzik, talán majd tavaszra meglesz.
A Fülöp szigetekre azért nem mondom, hogy reménytelen hely, mert voltam már Afrikában. Az éghajlat igen meleg, de Manilában azért különösen, mert MINDEN légkondicionált, a buszok, metrók, az autók, minden üzlet, közepestől felfelé minden lakás. A külső hűtőegységek és a mindent elborító aszfalt pedig szerintem 5-6 fokot legalább felfelé tolnak a hőmérsékleten, így pont a még elviselhető meleg helyett az elviselhetetlen melegre tornászva azt. Az árak egészen elképesztően olcsóak, a metrójegy 45 forint, de ha úri kedvem taxi volt (a vége felé egyre gyakrabban), akkor 400-500 forintér nyugodtan eltölthettem taxiban 50 percet az irodáig, persze eleinte rutintalanként volt, hogy 2-3 x többet "számláztak" (konkrét nyugtát nagyon nehéz ott szerezni) Az albértlet rendkívül kicsi, így amikor jött egy programozó, én a földön aludtam, mert nem volt kedvem hotelba átmenni, de a programozó mellett sem aludni a duplaágyon. Aztán amikor jött a nemzetközi termékmenedzser pár napra, és megkérdezte, hogy 2 vagy 3 személyes az albértlet, harsányan felnevettünk, és mondtuk neki, hogy egy. Ő már szállóba ment. Amúgy Makati-ban laktunk, ahol az összes fehér is, az iroda pedig a dzsumbujban volt, ahol mi voltunk a látnivalók. Ugyanakkor félni nem kellett, mert az itteniek irracionális tisztelettel vannak a fehérek irányában.
Érdekes volt megfigyelni, ahogy a projekt csapat (amely a szokásos pár fő helyett egy hadosztály volt) a hosszú idő alatt kezdett megnyílni. Jellemző példa: az USB memóriáját kölcsön kértem egyiküknek, és amikor kellett neki, nem azt mondta: "visszaadnád kérlek?", hanem: "kölcsönkérhetném egy percre?". A pénztáros lányokat konkrétan én nem is tudtam volna betanítani, mert ha hozzájuk szóltam, csak kuncogtak, mint a kislányok, én voltam a sztár Hollywoodból. Az üzemi étkezdében ebédeltem, ahol 300 forintért degeszre ettem magam. Szünnap a 45 napból, amit ott töltöttem, egy volt, akkor megnéztem a spanyol stílusú történelmi belvárost, csodás katedrálissal és múzeumokkal, ahol a helyiek sosem voltak, mert ők minden szabadidejüket a plázákban töltik. A tömegközlekedésis csomópont világkuriózum: a metróvonalakon átszállás nem közvetlen, hanem 15 percen keresztül kell gyalogolni egy nagy plázán át a csatlakozáshoz. Érdemes kiszámolni, mennyibe kerül napi 2 millió embernek 15 percet veszíteni életéből több évtizede, gyanítom ennyit azért nem fizetett a pláza… Reggel nyitáskor himnuszt játszanak, azaz mindenki rohan munkába, a himnusz alatt megáll, mint a cövek, majd rohan tovább. A metróhálózat egy részén Tatra villamosok futottak, mint Budapesten a 18-as, 56-os villamosok.
Egyszer elvesztettem az albérlet kulcsát, az egyetlent. A recepciósok kihívták a szakértőt a "mesterkulccsal", ami egy szál puha drót volt, amivel körülbelül egy perc alatt kinyitotta. Ezután a zárat atomjaira szedte, majd egy reszelő segítségével új kulcsokat készített. Tulajdonképpen mi értelme bezárni bármit it?
A helyiek nagyon szegények, sokan csak a 40 forintos rizst ették ebédre üresen. (Ott a rizs a kenyér, reggel, délben, este azt esznek.) Sok család az utcán él, az aszfalton alszanak. A legtöbb ember vágya, hogy Európába, Ausztráliába, vagy Amerikába költözhessen. Ha ügyesek, szorgalmukkal néhány évtized múlva sokra vihetik majd.
-------
*Úgy tűnik, ezt részletezni szükséges. A pontos követelmények nem voltak még rögzítve, voltak ismeretlen törvényi előírások, illetve nem megfelelően működő kódok.
