Hét hónappal ezelőtti kiköltözésünk után elérkezett a hazaindulás napja, november 30-a, vasárnap. Aki ismer engem, sejtheti, nem volt komplikáció mentes az út. Egész napos pakolást követően, miután az autónk úgy nézett ki, mint egy dévai cigány család megpakolt Daciája, már szinte csak az indítás hiányzott (2 óránk volt a 60 km-re lévő komp indulásáig). Mikor a kerékpártartó lámpáját kötöttem össze az autóval, és ellenőrizni akartam, nem világított. Szörnyű gyanúm beigazolódott: az autó nem indult. Nosza, azonnali pánik, a töltőt rákötöttem az akkumulátorra, de reménytelen: az egész nap égő belső világítás (rakodás miatt) lemerítette. Felhívtuk Krisztit és Jánost, stockholmi barátainkat, akik azonnal autóba pattantak, hogy levontatnak minket, de mivel vidéken voltak, 50 km-re tőlünk, nem tűnt kecsegtetőnek. Közben Kata értesítette az akkor éppen Gdanskba a téligumikkal megérkező szüleit, hogy nem biztos, hogy odaérünk... Ezután találomra leintettem egy autóst, aki könyörgésemre odaállt a megpakolt autó elé, és behúzta az autót. Nem győztem hálálkodni, ölelgetni a vadidegen svédeket, akik csak azért nem néztek őrültnek, mert értették, milyen bajban is voltunk. Ezután bedobáltuk az ölembe a maradék rakományt, és közel fénysebességgel végül elértük a Scandinavia nevű "Titanicot". 10 emeletes ("fedélzetes") kompot, mozival, étteremmel, játszóházzal, különféle boltokkal, kabinokkal. Itt kislányom átvette a kb. 10 villanykapcsoló felett az irányítást.

     A hajó szépen átért 18 óra alatt Gdanskba, pontosan délre. Itt a papa-mamával Ferrari csapat tempóval kereket cseréltünk, majd indultunk. Innen az internetes tervező szerint 14 óra a hazaút, azaz még megoldható lett volna egyszerre. A GPS már 16-ot tervezett, majd miután csak Gdanskból 2 óra volt kijutni a sok felújítás és dugó miatt, valamint az összes érintett városban elképesztő dugó volt, és este 11-kor még messze volt Csehország, megszálltunk egy szállodában. A kislányom élvezte, hogy köztünk alhatott.
     Lengyelországban az elsőbbségadás kötelező tábla azt jelenti: "ha olyan kedved van, akkor esetleg megállhatnál a keresztből jövő autó előtt". Ezt mindjárt megtudtuk, amikor  az első fél órában fékezés nélkül elénk hajtott a mellékútról egy autó, és millimétereken múlott, hogy éppen mögé tudtam kerülni, és nem csapódtunk belé. A sok felújítás eredményeképpen a lengyel főutak a közhiedelemmel ellentétben egész jó állapotban vannak. A mellékút, amire le kellett térni, az viszont kőkorszaki állapotban volt. Másnap még néhány dugó után elértük Csehországot, ami után végig autópálya volt Győrig, így hamar hazaértünk. Északi szomszédunknál volt egy "balesetünk": Schengen miatt a határ annyira észrevehetetlen volt, hogy mire észrevettük, hogy ott vagyunk, már Pozsony közelében voltunk, így már nem vettünk matricát.
    Otthon gyorsan kipakoltunk szülői segítséggel, majd holtfáradtan ágyba roskadtunk. Szegény kislányom  elpityeregte magát, hogy haza akar menni. Néhány napon keresztül pedig minden játékára azt mondta "otthon is van ilyen". Pár nap után azért egyre jobban elemében van.