Mielőtt a közelmúltbeli szenci kirándulásunkra térnék, még egy régóta vázlatként meglévő amerikai útról leírom gyorsan, amire emlékszem még 2012 késő őszéről, még az utolsó, Vinstrába utazásom előtt néhány héttel. Miamiba érkezvén ismét meggyőződhettem róla, milyen kicsi a világ. A szokásosnál is hosszabb, több, mint 1 órás sorbanállás volt a repülőtéren, közben beszélgettem egy idősebb brazil nővel. Amerikában, amennyiben nincs keresztirányú forgalom, akkor piros lámpánál is jobbra lehet fordulni. Ahogy várakozom egy lámpánál, keresztbe nem jön senki, nem tudok jobbra fordulni, mert egy fogalmatlan nem indul. Amikor kis idő múlva megelőzöm, látom ám meglepve: ez a brazil hölgy a reptérről, mondom a kollégámnak, hogy kicsi a világ.
A többszöri, munka utáni esti tengeri fürdés mellett ezúttal, hétvégén, volt alkalmunk meglátogatni egy helyi kajakos klubot. Páros kajakkal mentünk a kollégával, elég nagy szél volt, de azért kimerészkedtünk a nyílt vízre, egy kb. 500 méterre lévő szigetre. Ott volt egy kb 10 fős fekete család már (sok kisgyermekkel), várták a szél elmúlását. Nekünk erre nem volt időnk, így visszamentünk az addigra jó méteres hullámok ellenében, jópárszor beterített a víz bennünket. Sajnos a rossz időben valaki eltűnt, mert egy komoly keresőcsapattal is találkoztunk partra érkezvén.
Néhány napra elrepültem Omahába kedvenc ékszerész vevőmhöz, akik már régi ismerősként köszöntöttek, ezúttal nem csak ebédelni, hanem még vacsorázni is meghívtak. Híven az eddigi hagyományokhoz, ezúttal is afrikai menekült taxis szállított, ezúttal szomáliai.
Vasárnap - már ismér Miamiban - meglátogattam az egyik helyi templomot, ahol meglepetten tapasztaltam, hogy polák barátainknak még Miami Beachen is van anyanyelvű, lengyel miséjük. Ezek tényleg Oslótól Vlagyivosztokon át Miamiig mindenütt jelen vannak. Hazafelé nem történt semmi olyan említésre méltó esemény, amire másfél év távlatából még emlékeznék.
