Beszámolók a nagyvilágból

     2014 nyár elején kedves magyar barátaink meghívtak bennünket Szencre, a Pozsonytól 15 km-re fekvő szép kisvárosba, a helyi karneválra, ahol sok ezer különféle felvonuló (szinte egész Szlovákiából) ünnepli a nyár beköszöntét (az iskolaév végén). Mindenféle ruhákban vonulnak itt fel, csinos brazil szambaruhától kezdve törpikéken át mindenféle csapat előfordult, voltak csodásan feldíszített karneváli járművek, valamint több oldtimer autó is. A városról ordít, hogy nemrégiben még színmagyar volt, de a nyelvhasználat rohamosan szorul vissza. Többen is keresik már a szavakat. Egy jellemző példa: kedvünkért a magyarok természetesen anyanyelvükön beszéltek, de például a sárga fekete csíkos jelmezt viselő gyermekeket nagy nehézségek (katica, izé, bogár, izé) sikerült méhecskének titulálni. Vagy a barátaink fényképezkedtek ismerősökkel, akik szlovákul próbálkoztak nálunk is, mire Norbi (a vendéglátónk) elmondta nekik, hogy az nem fog menni. A szupermarketban is szlovákul beszélt az eladóval, majd amikor egy pillanatra vissza kellett lépnie, akkor pont fizetnem kellett, megkérdeztem lehet-e kártyával, mire a pénztáros válaszolt hogy persze, akár forinttal is fizethetek, de jobban örül a kártyának, mivel a forintkasszát már lezárta. Nagy mértékkel fogyasztottuk a helyi specialitást, a Kofolát, ami a helyi "bambi", a kicsit kanalas orvosságra hajazó üdítő. Norbi felesége egyébként cseh, de tökéletesen beszél magyarul is, magyar környezetben nőtt föl
     Norbi gyermekei a helyi magyar iskolába jártak, ahonnan régen neves tudósok, olimpikonok származtak, mára megfogyott létszámmal üzemel. Az évzáró ünnepség pont olyan volt, mint bármely magyarországi iskolában, az osztálytermek is pont úgy voltak díszítve, a falakon ugyanolyan képek és zsinórírás.
     Nyár végén voltunk nyaralni egy hetet Olaszországban is. Három lányom képes volt alvás nélkül, beszélve tölteni a 7 órás autóutat, majdnem lyukat beszéltek a hasunkba. Nagylányom aki már 8 éves, a második napon illusztrálta, milyen az, amikor a gyermek jobban hallgat a barátnőkre, mint a szülőkre: a parti sziklákon mászkált, és választania kellett: vagy beugrik a vízbe a kagylóktól hemzsegő sziklákon keresztül, vagy kerül 50 métert és bejön a homokos parton. Édesanyja szólt neki, hogy kerüljön, barátnője (11 éves NAGYLÁNY) pedig, hogy ugorjon bátran, mert neki is sikerült. Hát ugrott, térdét rojtosra vágták a kagylók, a fürdésnek vége volt számára, és nyújtott lábbal tudott csak csoszogni, meg apja nyakában ült naphosszat innentől. Mire az utolsó nap fürödhetett volna, elromlott az idő, így csak láblógatás lett belőle. (Fél év telt el azóta, kértünk egy bioptron lámpát és minden nap világítjuk, lassan kezd javulni a számtalan seb, még szeptemberben nagyon csúnya volt, rövidnadrágban is akart menni iskolába, hogy mindenkinek elmesélje micsoda baleset érte). A kisvárosban (Chioggia), ahol voltunk Velencétől egy ugrásra, megnéztük a belvárost, gyönyörű sokszázéves templomokkal, a piacot, ahol minden kínai kacatot árultak, meg a halpiacot, ahol friss halakat árultak jégre téve. Jó volt egy kicsit frissíteni majdnem teljesen elfeledett olasz tudásomat.