Beszámolók a nagyvilágból

    E hét kedden végre eldől, mi is lesz a sorsom, akkorra beszélt meg velem találkozót a tulajdonos.
   Az eddigi "Északi Sark" néven futó beszámolók nem az Északi Sarkkör környékén születtek, csupán viszonylag északon, és magas hegyen, emiatt igen zordon időjárású területen. Most azonban tényleg a sarkkörön található Arvidsjaurba, a fő prorgamozóhoz kellett kiutaznom a hétre.
    Viszonylag kicsi rotoros gép megy fel oda, de a lengyel Barkasnál nagyobb, egy Ikarus méretű utastérrel. Belföldi járatként a biztonsági bemutató csak svédül volt, nem feltételezték, hogy idegen is van a gépen. Utána azért megkérdezték, van-e svédül nem tudó (csak én voltam, fene a lusta fejemet), utána nekem elmondott mindent a légikísérő ngolul, és ezután minden hirdetményt két nyelven mondtak be. A kis forgalom miatt a járat többször fel és leszáll, az utasok kicserélődnek, mint egy buszon. Ahogy egyre távolodtunk Stockholm környékéről, a magyarországi sűrűségű faluhálózat egyre ritkább lett, a házak tetejei pedig feketék lettek, hogy beszívják a meleget, végül a sarkkörhöz érve már Dunántúl méretű területen kevesebb, mint húszezer ember él. Itt az erdőket nem telepítik újra, hanem hagynak pár magfát: ráérnek akár 200 évig is a következő fairtással, itt mindenkire jut egy erdő.
   Este elvitt a programozó családjával kicsit körbenézni (ez fél óra alatt megvolt,) a helyi kilátónál nagy katonacsapatba botlottunk, akik hideg terepgyakorlaton voltak, itt van az északi, tökös katonáknak való kiképzőtábor, amelyet éppen be akartak zárni (a férfi lakosság 20%-a itt dolgozik), de az orosz-grúz viszály megmentette a bázist. A kislánya 3 éves volt, így mit volt mit tenni, össze kellett szedni maréknyi svédtudásomat, végül is néhányszor közönségsegítséget kérve, de sikerült kommunikálni vele. Tündéri gyermek volt, segítségével még jobban hiányzott kis családom...
   Arvidsjaur egyébként olyan kisváros, mint az amerikai filmek kisvárosai: nyugodt, a megye összesen vagy 12 ezer emberére  van minden, uszoda, repülőtér, bevásárló központok, de mindenki mindenkit ismer. Az iroda is családiasabb volt: a programozó édesanyja kétszer is hozott reggelit kis fiacskájának. Svédországban az a tény, hogy valaki a világ végén lakik, nem jelent semmi hiányosságot az életvitelben: például az uszoda vize péntekenként 33 fokos, hogy babaúszást is tarthassanak benne. Itt egyébként az epren, málnán és néhány bogyónk kívül minden egzotikus déligyümölcs, még az almát is az innen nézve mediterrán dél-Svédországból kell importálni, a helyi diónyi méretűre hízik a rövid, de intenzív nyár alatt (22 óra napsütés, 24 óra világos). A kertben egyébként még krumplit lehet termelni. Csütörtökön meghívtak vacsorázni, palacsinta volt. Erre még él az a korábban általános tradíció, hogy csütörtök = bableves + palacsinta. Éjszakánként erre szeptember végén már -4-5 C fok természetesnek számít, de a napsütés miatt a hónak nem volt még esélye (80 km-rel arréb azért kifehéredett már a táj).
    Sajnos az otthoni szál nem lett valami eseménydús: valami gonosz vírus megtámadta kislányomat, így a tervezett szép programok helyett három napig lázas betegen otthon feküdt. A többi napon várost néztek-néztünk. Meg ettük a sok finomságot, amit otthonról hoztak magukkal (kolbász, túró, káposzta, stb.)
   Pénteken visszaértem a mediterrán Stockholmba, és így még egy napot tölthettem apósomékkal, majd szomorú búcsút követően útra keltek Magyarországra.