A héten a svédekről alkotott képem kissé árnyaltabb lett, mint ezelőtt volt. Azt hittem, precíz, északi népség. Nem. Rosszabbak, mint akikkel eddig dolgoztam együttvéve, pedig ők legendásak pontatlanságukról (spanyolok, olaszok, mexikóiak, portugálok)
A számítógépem rendetlenkedik, és volt egy hetünk, hogy visszavigyük kicserélni. Fred, a főnököm azonban annyira elfoglalt volt, hogy nem sikerült, így most kaptam egy régi, de jól működőt, emiatt 2 géppel rohangálok mindenhova. Az albérletkeresés ki lett adva 2 asszisztensnek, hogy segítsenek, mivel március előtt elég kevés időt töltök Svédországban, így nehéz lenne nekem megoldani a keresést, de eddig nem sok mindenre futotta idejükből...
Fred arra sem ért rá, hogy elmenjünk a bevándorlási hivatalba, itteni személyi számot kérni (fél óra), ami mindenhez kell, ezért saját kezembe kellett vennem a dolgokat. E nélkül ugyanis adót sem fizetek, tehát csak lógok a levegőben. Ez a könyvelő rendkívüli precízségét is mutatja, hiszen milyen jogcímen fizetnek nekem fizetést hónapok óta, ha nem fizetnek járulékokat és adókat utánam... Kértem segítsenek buszt nézni, (ezt készségesen megtették, nyomtattak térképet is hozzá), majd nekiláttam utamnak. Kicsit elkéstem, mert nem találtam az útlevelem, de végül megleltem a buszt is, és eljutottam a hivatalba. Ott érdekes élményem volt, minden iraki, pastu, latin ügyfél Zelma Lagerlöf-i (A Niels Holgersson csodálatos utazása írója) svédséggel intézte ügyeit, csak én szerencsétlenkedtem angolul. Azért a munkatársak megnyugtattak, hogy ez azért van, mert ők csak hosszas itt-tartózkodás után veszik a fáradtságot, hogy regisztráljanak, de addigra már megtanulják a nyelvet. Maga az ügyintézés rendkívül gördülékeny volt, az otthoni APEH, Okmányiroda stb. népséget el lehetne küldeni továbbképzésre. Utána két iraki segített megtalálni a visszafelé induló buszmegállót. A buszjegy 500 Ft, de két óráig érvényes akárhány átszállással, így visszafelé nem kellett pecsételni a gyűjtőjegyemen, tehát ugyanez Budapesten sem lett volna olcsóbb. Megdőlt az a tévhitem, hogy mindenki tud angolul. A buszsofőrök egyike sem. Viszont mivel egyik sem svéd, garantáltan beszélnek még egy nyelvet a svéden kívül. Amikor visszafelé jöttem, a sofőr nagy lendülettel elkezdett magyarázni svédül, de én nem értettem, ő pedig az én angol próbálkozásommal volt bajban. Az irakiak épp felálltak volna tolmácsolni, amikor a svéd beszéd egy épp megértett foszlányára véletlenül automatikusan azt mondtam, hogy "sí". Erre kiderült, mindketten tudunk spanyolul, innen pedig ment minden, mint a karikacsapás. A buszokon egy svéd sem volt, helyette egy latin-amerikai pár, az irakiak, egy felismerhetetlen (csak szeme látszott ki a csadorból), neki bérlete volt, kíváncsi vagyok hogy ismerte föl a sofőr, hogy ő az az igazolványlépen. (Itt is, mint a vidéki városokban otthon, csak elöl lehet felszállni, bemutatva a jegyet vagy bérletet. Miért nem tudjuk ezt megoldani Budapestgrádban?) A busz útvonala végig panelek mellett vezetett. Mivel Stockholm (Oslóhoz, Lisszabonhoz, Madridhoz) hasonlóan iszonyú gyorsan nő, kívülről panelnek kinéző (belül azért igényesebb) épületekkel csillapítják a lakásínséget. Ezek szerint a kommunizmus már 40 évvel előre járt, és mégis az imperialista kapitalista nyugat volt rothadó, hisz csak most értek el a panelépítés szintjére.
    Itt az ideje szólnom a svéd konyháról. Ha nincs éppen ünnep, svéd konyha nem létezik. Ahogy belorusz kolléganő megjegyezte, a svéd konyha az táj, kínai, görög, mindenféle. Egy ünnep azért most is volt, mely során tejes édes zsemle belét kivágják, mézes sűrű krémmel töltik, rá tejszínhab. Ez az ünnep a húshagyó kedd, a nagyböjt előtti utolsó édességevés maradványa. A helyiek csak annyit tudtak róla, hogy “egy bizonyos kedden mindig ezt esszük”. A műveltebbje “valami ramadánt” is emlegetett. Ebből látszik, milyen “fundamentalista vallásos nép”, ramadán, nagyböjt egyre megy, és az, hogy ennek húsvéttal is van kapcsolata, rejtve volt előttük.
    A repülőtérre ezúttal jordán taxis, Ibrahim vitt ki, akinek szintén feltűnt a “Szultán” név. Megkérdeztem, elfogadja-e a fapados Maestro kártyámat, azt mondta, igen. Úgy gondolta, a "gazdag európaiaknak" úgyis mindenhol jó szuper kártyája van. Persze, hogy nem tudta lehúzni, így a reptéren kellett automata után rohangálnom. Mindenféle muzulmán népség, akikkel eddig találkoztam, igen kedves, vidám ember volt. Valószínűleg jóban leszünk párral majd, biztos sok érdekes dolgot megtudunk majd róluk. Nem is tudom, mi kell ahhoz hogy ugyanezek öngyilkos merénylővé váljanak, de valami nagyon el lehet rontva Palesztínában és Irakban.
    Átszállás Münchenben, odafelé egy német mérnökkel beszélgettem, aki még nem volt Magyarországon (az első ilyen német életemben). München repülőtere is legalább 3szor akkora, mint kellene, ott is túl sok acél és cement volt raktáron. A gépről láttunk egy sok kilométeres autópálya dugót, most ért véget egy egyhetes szünet Németországban. Münchenből hazafelé egy francia nő ült mellettem kislányával, halálfélelmük volt a repülés miatt. Én még ennyire félő embert nem láttam, egymás kezét fogták. Egy idő után rájöttem, hogy a túloldalon van a családfő, fel is ajánlottam neki a helycserét. Új társaim egy néger nő szerencsétlen fogyatékos gyermekével, aki pár percenként csipogott=rikoltott egyet. Igen nehéz lehet édesanyjának, egy idegen földrészen idegenként súlyosan fogyatékos gyermekkel. Még az út elején volt egy pancser magyar férfi, aki más helyére ült le, aztán helyet kellett cserélniük. Amikor leszállt a gép, mivel kijött értem kis családom, ágyúgolyóként kivágódtam a gépből, hogy előbb velük lehessek. Ahogy lépek be a kapun Ferihegyen, látom határőr küldöttség vár. Aztán kiderült, hogy nem is engem vártak, hanem a pancser férfit, akiről aztán közelebbről látom ám, hogy Szekres Imre bácsi, a sosem volt katona honvédelmi miniszterünk. Kint aztán kislányom és asszonykám mosolya várt, legszebb küldöttség a Földön.
    A sok utazás után az a véleményem, mint eleinknek: Extra Hungariam non est vita, si est vita non est ita. Jó itthon. Legyetek jók: HZ.