Beszámolók a nagyvilágból

    Elhatároztam, hogy összeszedem összes korábbi érdekes utazásom történetét. Mivel ez 16 évvel ezelőtt történt, nyilvánvalóan nem tartalmazhat minden lényeges információt.
    1992-ben, épp, hogy megszabadulván az előző rendszertől, végre könnyebben lehetett utazni. Mivel sok pénzük nem volt akkoriban az embereknek, divat volt a busszos túra.
    Egy szép tavaszi szünetbeli héten tehát (akkoriban még az iskolapadot koptattam) elindultunk Törökországba busszal. Tompánál léptük át a határt, ahol is kb. 6 órát kellett várnunk, így betértünk egy közeli tanyára vízért.
    A jugoszláv-bolgár határra a sofőrök felkészülten mentek: vittek egy karton Marlborót a gyors ügyintézés érdekében. Igen ám, de a kifinomult modorú bolgár határőrök ízlését a rövid szálú nem elégítette ki, ezért elkerülendő a busz szétszedését az utolsó csavarig, szépen megfordultunk, kerestünk egy megfelelő boltot, megvettük a hosszú szálú Marlbotót, melyet a határőrök készségesen elfogadtak.
    Rövid, mindössze kétnapos út után az elcsigázott utasok megérkezhettek Törökországba, Isztanbulba. (Isztanbul, óoóoó Isztanbul). Sok szép épületet láthattunk, megfigyelhettük a minareteket. A harangozás helyett itt müzzein éneke dívik, ez pedig a következőképpen zajott akkoriban: Akinek a legelőrébb jár az órája megkezdi andalító énekét (ez, mivel igen nagy hangerőn kell énekelniük, hogy mindenki hallja, a kiabálás és éneklés között van félúton), majd követik a többiek is, végül az egész város kánonban énekel.
    Sok bazár, piac van a városban. Ami meglepő volt akkor nekünk szocializmusból frissen szabadultaknak, hogy az árusok kiválóan ismerték az eladáshoz szükséges magyar nyelvet. El is adtak mindenféle bóvlit nekünk. Édesanyámnak eladtak egy nagyon nem aranyórát és valami fehérneműt egy pillanat alatt, szinte a kezéből szedve ki a pénzt. Apukám ezután utánuk szaladt,  a fehérneműt sikerült visszaadnia, de az óra a nyakunkon maradt, mert a forrósodó hangulat miatt az üzlet az életébe is kerülhett volna, ezért nem erőltette a további tárgyalást.
    Akkor még nem volt Magyarországon Kebap, azt is itt ettünk először.
    Egyik nap áthajóztunk Ázsiába, az ottani légkör is igen kellemes volt. Két nap után hazaindultunk. Hazafelé megnéztük Rákóczi Ferenc bujdosó házát Rodostóban (Tekirdag) (nagyanyámék családfáján kimutattak Zrínyi Ilonával rokonságot, tehát nagyképűen kis túlzással állíthatom: igen távoli rokonom házát:) ). Szép állapotban megtekinthető volt, akkori fejemmel érdekesnek tartottam márvány vécéjét az emeleten.
    Út közelben egyik magyar férj elterjesztette a rémhírt, hogy bontatlan alkoholos üveget nem lehet átvinni a magyar határon, nosza a hős férfiak igyekeztek megmenteni családjaikat a vámhatóság börtönétől, és megbontották az italokat, igyekezték megmutatni, hogy egy esetleges vámvizsgálatnál ne higgyék, teli üvegeket csempészünk eladni.
    Szabadkán akkoriban még nem voltak agreszív boszniai és koszovói betelepített szerbek, így nyugodtan vásárolhattunk mindenféle akkor még nálunk nem kapható árut magyarul, például mogyorókrémet pohárban. Ez annyira megtetszett, hogy 14 évvel később az ExxonMobilnál is megismételtem ezt Rómában, pedig azóta nálunk is kapni ilyet.